Internet, szabadon
A polgárjogi aktivisták konfrontálódtak és panaszkodtak, a Google és a Facebook hárított és panaszkodott az Internet at Liberty konferencián, amelyet kedden és szerdán rendezett a Google és a CEU Budapesten.
– Célunk a szabad, nyílt és biztonságos internet. A Google igyekszik maximalizálni az információhoz való szabad hozzáférést, bár néha hibázunk. Útelágazáshoz érkeztünk, valószínű, hogy az internet korlátozottabb lesz, és a felhasználókat megfosztják hatalmuktól. 2002-ben még csak négy, 2010-ben már 40 ország – köztük Irán, Törökország, Oroszország és Kína – kormánya blokkol tartalmat a neten. Azon vannak, hogy kiépítésék saját, államilag támogatott és feltehetően cenzúrázott keresőiket. A Google célja, hogy a net szabad maradjon – röviden ezt mondta David Google Drummond, a Google jogi igazgatója, egyben a Google egyik alelnöke a Google és a CEU és a Google által szervezett nemzetközi konferencián, az Internet at Liberty 2010-en kedden Budapesten.
Hát ezért kár volt ilyen messzire jönni.
De még mielőtt a hallgatóság egy emberként a laptopjába bújt volna, hogy a Farmville-ben bekkelje ki az elkövetkező két napot, szerencsére kiderült, hogy a jelenlévők között akad rengeteg polgárjogi aktivista, netes szabadságharcos és született privacymániás a világ minden részéről. Ők gondoskodtak róla, hogy személyes, országos, sőt globális volumenű panaszaikkal árnyalják a süppedő padlószőnyegből és az erdei gigantposzterből áradó, felelősségteljes corporate derűt.
„Az internet önmagában nem változtat meg semmit. Ki kell menni az utcára, és a vérünkkel kell fizetnünk!”; „Legalább mondják meg, mi a szart csinálnak!”; „Tudja maga, milyen rendőrségünk van nekünk Pakisztánban?” - ilyen és ehhez hasonló hozzászólások árnyékolták be a felelősségteljes corporate derűt. Amely a sötét fellegek ellenére egészen kedd estig kitartott; de ne szaladjunk ennyire előre.
A jó, a csúf és az illegális
Az internetes szólásszabadság története a jó, a csúf és az illegális története, mondta a konferencia első beszélgetésén Rob Faris, a Harvard Berkman internetes központjának kutatási igazgatója és a nyílt internetért ügyködő OpenNet Initiative munkatársa. A legfontosabb feladat Faris szerint eldönteni azt, hol húzódik a határ a csúf, de még törvényes, és az illegális tartalom között. Erre a legjobb példa a netes pornó helyzete az Egyesült Államokban: az USA Legfelsőbb Bírósága kétszer is megsemmisítette a betiltást célzó törvényeket, és most ott tart az ügy, hogy csak az iskolákban és a könyvtárakban elérhetetlen a pornó, egyébként alkotmányos védelmet élvez. Nem úgy, mint Indiában, de ne szaladjunk ennyire előre.
Faris szerint ugyanakkor világszerte mostanában jelennek meg az internetszabályozás második generációs módszerei, amelyek között ott vannak a szerzői jogi alapon benyújtott eltávolítási kérelmek, sőt az aktivisták és a médiaszájtok ellen intézett kibertámadások is. Az egyes országok kormányai finomítottak szűrési módszereiken, Bahreinben és Jemenben például a választások idején csak speciális szájtokat és információt blokkoltak, Argentína eljutott odáig, hogy néhány éve sikerült a Yahooból elérhetetlenné tennie a Diego Maradonára vonatkozó találatokat. Faris konklúziója: nemzetközi megoldásokra van szükség. De ne szaladjunk ennyire előre.
Panaszfal extra
Nem kellett sok idő hozzá, hogy a konferencia egyetlen hatalmas panaszfallá változzon, vicces és kevésbé vicces panaszrohamokkal. A kirgiz meghívott, Tattu Mambetalieva elmondta, hogy Kirgizisztánban kevesen neteznek, mert drága. Sunil Abraham, az indiai meghívott elmondta, hogy náluk blokkolják a pornót, különös tekintettel a Savita Bhabhi kalandjait ábrázoló képregénysorozatra [Warning: Not safe for work - adult content]. Sazad Ahmad, a pakisztáni meghívott elmondta, hogy a náluk a kormány blaszfémiára hivatkozva blokkol, de mindig kiderül, hogy politikai okok állnak a háttérben.
Egy szíriai aktivista arra panaszkodott, hogy a tunéziai kormány 12 millió dollárért vett a netes forgalom ellenőrzésére szolgáló szervert, és hogy a fejlődő országokban a tartalomszűrésre használt szoftvert nyugatról szerzik be. Egy jemeni aktivista arra panaszkodott, hogy a yemenportal.net-et blokkolja a kormányzat, és hogy a világ semmit nem tud az országban zajló tömegtüntetésekről, nem beszélve a helyi LGBT-közösségéről és a rockegyüttesekről. Tunéziában az a probléma, hogy ha tömegmegmozdulás szerveződik a neten, húszezren feliratkoznak ugyan rá, de csak tízen mennek el. Törökország több száz szájtot blokkol, köztük a YouTube-ot és a Google számos szolgáltatását (Docs, Books, Translate). Azerbajdzsánban két bloggert bebörtönöztek írásaik miatt, és azért nem engedik ki őket, mert nem számítanak újságírónak. A Facebook törli a szoptató anyákról készült képeket, és a Wikipédián az emberi anatómiát taglaló szócikkeket illusztráló fotókat egyre gyakrabban váltják fel rajzok.
Csodák csodájára a panaszok úgy pattantak le a jelen lévő politikusokról, diplomatákról és üzletemberekről, mint eltévedt golflabda a moha lepte kőkerítésről: a Facebook, a Google és a francia külügyminisztérium jelen lévő képviselői, részben tehát a közvetlen címzettek végig ügyesen hárítottak. Folyamatosan hangoztatták, milyen irtózatosan nehéz dolguk van ebben az egyre globálisabb világban, ahol diktatúrák és demokráciák között kell zsonglőrködniük, mindenkinek a kedvében járniuk, és ők mindent megtesznek ugyan, de hát Kína, ugye. Meg Irán. Főleg Irán. Így aztán nem hozott érdemi vitát a Facebook és a Google közös színpadi szereplése sem, pedig a két cég magas szinten képviseltette magát: a Google-től Drummond, a Facebooktól egyenesen Lord Richard Allan, Hallam bárója, volt brit parlamenti képviselő jött el Budapestre, akivel interjút is készítettünk [2].
Még a kritikus sem kritizál
„Nem áll szándékomban a privacy-vel kapcsolatos kritikát megfogalmazni”, mondta nekik kérdésnek látszó expozéjában Marc Rotenberg, az Electronic Privacy Information Center (EPIC) igazgatója, akitől joggal lehetett várni, hogy rendesen megszorongatja a Google és a Facebook tökét. Rotenberg a két cég képviselőihez intézett beszédében annyit mondott, hogy nem feltétlenül hasznos a szólásszabadságot és a magánszférát két ütköző, egymással kiegyensúlyozandó területként felfogni. Szerinte a kettő inkább kiegészíti egymást: az anonim véleménynyilvánítás joga például olyan terület, ahol kéz a kézben jár a magánszférához fűződő jog és a szólásszabadság.
Rotenberg szerint még a privacy semmibe vételével folyamatosan vádolt Facebook sem az ördögtől való, olyannyira, hogy ő maga is fent van rajta. „A Facebook olyan, mint a telefon vagy az email. Használjuk csak politikai aktivizmusra, de legyünk tisztában a hiányosságaival” - mondta Rotenberg, aki szerint a kritikánál többet használ a dialógus.
Mindeközben Lord Allan of Hallam szorgalmasan jegyzetelt az általa csak fPadként emlegetett, Facebook-kék színű füzetbe, Drummond a Google-től pedig atyai stílusban oktatta: „Sok-sok hibát fognak még elkövetni – mondta a Google főjogásza a brit bárónak. – De idővel majd beletanulnak”.
A példátlan kultúrdialógus-kényszerben szinte elsikkadt az egyik legeredetibb résztvevő, Jevgenyij Morozov mondanivalója, pedig Morozov a techvilág jelenleg talán legnépszerűtlenebb álláspontját képviseli: azt hangoztatja, hogy az internet hozzásegíti a diktatúrákat ahhoz, hogy megerősítsék saját hatalmukat A belorusz származású blogger, újságíró és kutató általában szkeptikusan gondolkodik az internet demokratizáló hatásáról. Morozov, aki a tavalyi TED konferencián egész előadást [3] tartott arról, hogyan élnek vissza a diktatúrák a modern technológiai eszközök és a web általában jótékonynak tartott adományaival, azt mondja, hogy az internet egyszerre autonóm erő, és egyszerre a hatalom eszköze. A kutató szerint túlságos leegyszerűsítés a kérdést az aktivisták és a kormányok közötti harcra lebontani. Először meg kell érteni a kultúra, a vallás, a nacionalizmus közötti kapcsolatokat, és csak utána kitalálni, hogyan vonatkoztatható mindez az internetre. A tanulság: tovább kell tanulmányozni a kérdést. Morozov nézeteit nem mindenki osztotta, egy hozzászóló szerint például Iránban kifejezetten jót tesz, hogy a bloggerek fényképeznek, írnak és az anyagot feltöltik a netre, legalább el tudják mondani, hogy a világ figyeli őket. És ez már önmagában reményt kelt.
Read the original in index